1. rész

Megállt mellettem és azonnal megcsapott a fojtogató bűz… valószínűleg a mellettem álló úriember nem volt híve a személyi higiénia betartásának.

Amelia Harmon vagyok. 16 éves, gimnazista. Épp a szokásos délutáni haza utamat teszem meg a suliból, ami a szomszéd városban van. A mellettem álló úriember pedig a jó ég tudja kicsoda és, hogy miért fél ennyire a szappantól.

Most komolyan, már az is elég szívás, hogy én voltam az a szerencsétlen, aki előtt leültek az utolsó szabad helyre, de jön Mr. Szappanhoznemnyúlok és rátesz még egy lapáttal... Ja, és, ha eddig nem említettem volna szülinapom van… részben ez tehet róla, hogy rettenetesen ideges vagyok…

20 perc szenvedés után végre megérkeztünk a megállóhoz, ahol leszállok.

Szinte lemenekülök a buszról a friss levegőre.

Ahogy a busz elhajt mellettem még látom, hogy Mr. Szappanhoznemnyúlok leül egy szabad helyre egy kb. velem egy idős srác mellé. Magamban elmormolok egy „Kitartás, haver!”-t, majd elindulok. Nem lakom messze innen, csak a parkon kell átvágnom és már otthon is vagyok.

A fákon sárgás bordós levelek csüngtek, le se lehetett volna tagadni az őszt. Ezeknek a látványa általában csekély megnyugvással töltött el, de ezúttal ez sem képes lazítani a csomón a gyomromban.

Akár a lelkem az időjárás is elég viharos. Az egyre erősödő szél belekap a levelekbe és átrepíti őket a parkon, az égen pedig sötét felhők gyülekeznek.

Ennek ellenére annyira lassan megyek, amennyire csak tudok.

Nem akartam egyhamar hazaérni, de a házunk közelsége hamar keresztül húzta a számításaimat. Bármilyen lassan próbáltam menni, rövidesen otthon is voltam.

Beléptem a kapun, majd fellépkedtem az ajtóhoz vezető három lépcsőfokon, de az ajtón már nem volt bátorságom belépni.

Ma valószínűleg minden megváltozik…

Egy jó ideje az ajtóban állhattam már, amikor egy bizonyos hangra lettem figyelmes. Azonnal felismertem a zümmögést.

Darázs. Cikázott át az agyamon a felismerés. Ijedten ugrottam el az ajtóból. Igen, lehet nevetségesnek tartani, de akkor is félek a darazsaktól!

-Nem igaz, még mindig? -szólalt meg egy hang a hátam mögül. A következő pillanatban már előttem állt és az oldaltáskájával a falnak csapta a darazsat. -Hogy félhet Amelia HARMON egy egyszerű darázstól? -kérdezte, miközben elemelte a táskáját a faltól, ezzel láthatóvá téve a falon szétkenődött darazsat. Kicsit sajnáltam...

-Neked is szia, Jackson! -mondtam mit sem törődve az előző megjegyzésével.

-A kiképzés majd segít -mosolygott rám. Ja, ha egyáltalán megcsinálom... -Egyébként menjünk be, a szüleid már biztos nagyon várnak. -Óóó...  Az holtbiztos.

Mikor beléptünk a szüleim azonnal lecsaptak ránk. Köszöntünk egymásnak, majd feltoloncoltak készülődni. Úton a szobámba még hallottam, ahogy anya sütivel traktálja Jacksont, apa pedig a kiképzéséről kérdezgeti. Arról a kiképzésről, amit én is nem sokára elkezdek…

Igaz, ami igaz a szüleim kedvelik Jacksont, gyerekkori barátok vagyunk, szóval a szüleim már jól ismerték és nem rejtették véka alá, hogy szeretnének összeboronálni vele.

Lepakolok, felveszem az előre kikészített elegáns ruhámat és az emelttalpú cipőmet, újra fésülöm a hajam és gyakorlatilag kész is vagyok… Nem vagyok az az órákig készülődő típus... szóval anyámék valószínűleg valami bizalmasról szeretnének beszélni Jacksonnal… hat szem közt.

Amióta elkezdte a kiképzést sokat változott... Külsőleg (két hónapja, mikor találkoztunk alig ismertem rá… persze előtte egy évig nem is láttam) és belsőleg is.

A tükör elé álltam és végig néztem magamon, a szemem megakadt a nyakláncomon. Még a szüleimtől kaptam, már generációk óta öröklődik a családban. A történetét már kívülről fújom. Nagyjából annyi, hogy az ükapám, aki mellesleg az első vadászok közé tartozott csináltatta egy vámpír szemfogából, amit maga húzott ki.

Igen... a nap legnagyobb részében egy szemfog lóg a nyakamban...

A Harmon család szent kincsként őrzi és, mivel én ennek a neves vadász családnak vagyok a leszármazottja, ezért kötelezően ajánlott, hogy viseljem.

Vajon én is megváltozom majd, ha elkezdem a kiképzést? Képes leszek rá?

Muszáj lesz. Nem épp előnyös, ha szimpatizálsz azokkal a lényekkel, akiket halom számra kéne irtanod.

Bizony a neves Harmon család lánya nemcsak hogy nem gyűlöli, még szimpatizál is a démonokkal és a vámpírokkal.

Kell lennie egy normális megoldásnak! - erősen megmarkoltam a szemfogat.

Ma van a 16. születésnapom, a nap, amikor fel kell esküdnöm a vadászlétre, hogy elkezdhessem a kiképzést. Elméletileg nem lenne muszáj felesküdnöm…, de a gyakorlatilag ez már nem olyan egyszerű.

A miénk az egyik legnevesebb vadász család, szóval, ha nem viszem tovább a vonalat szégyent hozok a családom nevére és a szüleimre…

Egyszer felvetettem témának a szüleim előtt, hogy mi lenne, ha esetleg…, véletlenül nem válnék vadásszá.

„-Honnan jött ez így hirtelen? –kérdezte az apám.

-Csak úgy beugrott…

-Ne gondolkodj ilyeneken, kitűnő vadász lesz belőled!

-A véredben van –fűzte hozzá az anyám.

-De mégis mi lenne, ha…

-Más örülne, ha egy ilyen nagy múltú vadász családba születne bele. Erről nem nyitok vitát! –emelte meg a hangját az apám.

-Biztosan Amelia sem akart, édes. Csak egy hirtelen gondolat volt, igaz kicsim? –mosolygott rám az anyám.

-Persze… -őszintétlen mosollyal viszonoztam a mosolyát.”

Megrázom a fejem és visszatérek a jelenbe. Túlesek rajta és kész!

Még utoljára végig nézek magamon és, amikor megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben a ruhám alá csúsztatom a nyakláncot és elindulok lefelé. Mikor leérek a szüleim azonnal dicsérni kezdenek. 

Persze, anyám még hozzá tette, hogy tehettem volna fel egy kis sminket és kezdhettem volna valamit a hajammal…, de a végére odabiggyesztette, hogy ettől függetlenül szép vagyok.

Igaza van, de egy: nem tudom, hogy kell sminkelni, kettő: jó ez így, amúgy is kicsit fiúsabb a stílusom.

Eddig is feltűnt, hogy kivannak öltözve, de csak most tudtam jobban szemügyre venni a szüleimet. Édesanyám egy hosszú rózsaszín ruhában díszelgett, amely kiemelte ragyogó lila szemeit, a ruhához hozzá illő nyakláncot és fülbevalót választott, világosbarna haja pedig fél kontyban lógott a vállára. Apám… Nos, ő egy új zakóban feszített… Mindig elegánsan öltözködik, szóval valami „apásan alkalmi” után kutakodtam az öltözékében… Bingó! Anya ruhájához illő rózsaszín nyakkendőt viselt. Még Jack is kiöltözött, apához hasonlóan ő is zakót viselt, de az ő nyakkendője fekete volt.

Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy minek ez a sok cicoma egy nyamvadt eskü letételéhez… A válasz pedig az, hogy erre mind nélkülözhetetlenül nagy szükség van, mivel hogy nézne már az ki, hogyha pont mi, a Harmon család ne fújnánk fel ezt az alkalmat. Nem csak, hogy kiöltözünk, még a családot is összehívjuk másod unokatestvérestül- tanácsostul-mindenestül, hogy a szerencsétlen kis Ameliara még nagyobb nyomás nehezedjen, ha eddig nem lett volna elég.

-Indulhatunk? –kérdezte az apám. Bólintással feleltem és elindultunk az autóhoz.

Nem kellet sokat utaznunk, igazából teljesen felesleges volt kocsival menni. A parkoló már dugig volt autókkal, valószínűleg már mindenki bent ült és ránk vártak. Ja, mert az egész hely ki van egyébként bérelve. A család persze még elfért volna kisebb helyen is, de van az a rengeteg fontos ismerős, akinek feltétlenül ott kell lennie…

Beérve teljesen lesápadok a sok embertől. Nincs azaz Isten, hogy én…

Jack hirtelen megfogja a kezemet.

-Nem baj, ha elrabolom Amyt, amíg nincs rá szükség? –kérdezi.

-Menjetek nyugodtan, majd szólunk –feleli az anyám.

Míg Jack elráncigál a szüleim mellől igyekszem jobban szemügyre venni a helyet.

Ahogy vártam baromi puccos. A hatalmas teremben két hosszú, vörös színű abrosszal lefedett asztalnál foglaltak helyet a vendégek. A székek is díszesek és párnázottak voltak, vörös-arany színben. A terem közepén egy díszes, aranyszínű csillár lógott a plafonról. A falak halvány sárgák voltak rajta különböző aranykeretbe foglalt festményekkel. A hatalmas ablakokon vörös függönyök voltak aranyszínű zsinórral a szélükhöz rögzítve. Az egyik ilyen ablak felé ráncigált éppen Jackson. Mikor odaértünk elengedte a kezem és szembefordult velem.

-Tudom, hogy stresszes, de semmiképpen se felejts el lélegezni!

-Komolyan kinézed belőlem, hogy elfelejtem? –vontam fel a szemöldökömet.

-Nem, mert mielőtt elfelejthetnéd, elájulsz.

-Haha… Nagyon vicces -a szememet forgatom.

-De komolyan falfehér vagy, nyugi! Ne hagyd, hogy a lámpalázad elszúrja ezt a napot. –kérdőn pillantottam rá- Én régen alig vártam. Hidd el, túl leszel ezen a csicsás cuccon és minden remek lesz –a végén bíztatóan rám mosolygott. Mielőtt bármit mondhattam volna anyám odajött hozzánk és közölte, hogy idő van. Nagyot nyeltem.

Egy örökké valósággal később kiértem a fekete öltönyös alak mellé. Az asztalok között elsétálni körül-belül olyan volt, mint, amikor a mennyasszony a templom padsorai között a pap felé tart. Akárcsak egy mennyasszonyt, engem is mindenki megbámult. Bár egy mennyasszonnyal ellentétben nekem nem ez „életem legboldogabb napja”.

-Barátaim! –kezd beszélni- Azért gyűltünk ma itt össze –, hogy Isten színe előtt összeadjuk… De most komolyan, ha nem érezném úgy, hogy mindjárt itt esek össze, még fel is nevetnék. -, hogy meghallgassuk Amelia Harmon fogadalom tételét. Amelia! –fordul felém. –Fogadod-e, hogy a vadászok nemes hivatását űzve, a Harmon nevet büszkén viselve éled tovább az életed? Fogadod-e, hogy az ártatlanok védelmében kiiktatod az olyan alantas teremtményeket, mint a vámpírok, azok a vérszívó szörnyetegek, akik az embereken élősködve tengetik szánalmas életüket és a démonok, azok az alávaló ember bőrbe bújt szörnyetegek, akik gyalázatos képességeikkel a bűnbe csábítják és átverik az embereket? Ha igen mondd én Amelia Harmon és ismételd utánam.

-Én Amelia Harmon –jól van csak így tovább…

-Fogadom, hogy a vadászok nemes hivatását űzve, a Harmon nevet büszkén viselve élem tovább az életem.

- Fogadom, hogy a vadászok nemes hivatását űzve, a Harmon nevet büszkén viselve élem tovább az életem –mondom kicsit hadarva.

-Fogadom, hogy az ártatlanok védelmében kiiktatom az olyan alantas teremtményeket…

-Fogadom, hogy az ártatlanok védelmében kiiktatom az olyan alantas teremtményeket

-, mint a korábban elhangzott szörnyetegek, a vámpírok és a démonok.

Mikor kinyitom a számat egy hang sem jön ki rajta. Eszembe jutnak olyanok, akikkel eddig találkoztam, vagy láttam; labdázó gyerekek, eladók a kisboltból, vagy a ma délutáni srác a buszról (, aki mellé leült Mr.Szappanhoznemnyúlok…) Mind vámpírok vagy démonok.

Képtelen vagyok rá… Nem megy! Elfog az undor, ha csak arra gondolok is, hogy mindet szemrebbenés nélkül meg kéne ölnöm. 

Szétnézek az asztalokon, mindenki várakozóan néz rám, mikor kiszúrom őt, látom, hogy Jack valamit tátog nekem. Talán azt, hogy „Gyerünk!”, de nem vagyok szájról olvasó, nem tudom.

Visszatekintek a mellettem álló férfira, aki elég türelmetlennek tűnik, körül-belül fél perce várhat a válaszomra. Enyhén megrázom a fejem és elindulok az ajtó felé, a lépteim visszhangoznak a padlón, pár pillanattal később az emberek sutyorogni kezdenek.

Már nyúlnék a kilincsért, mikor apám utánam kiállt.

-Amelia! –a kezem egy pillanatra megáll, de végül csak halkan annyit mondok „Sajnálom…”, majd kinyitom az ajtót és futva neki vágok a hazaútnak.