Megállt mellettem és
azonnal megcsapott a fojtogató bűz… valószínűleg a mellettem álló úriember nem
volt híve a személyi higiénia betartásának.
Amelia Harmon vagyok.
16 éves, gimnazista. Épp a szokásos délutáni haza utamat teszem meg a suliból,
ami a szomszéd városban van. A mellettem álló úriember pedig a jó ég tudja
kicsoda és, hogy miért fél ennyire a szappantól.
Most komolyan, már az
is elég szívás, hogy én voltam az a szerencsétlen, aki előtt leültek az utolsó
szabad helyre, de jön Mr. Szappanhoznemnyúlok és rátesz még egy lapáttal... Ja,
és, ha eddig nem említettem volna szülinapom van… részben ez tehet róla, hogy
rettenetesen ideges vagyok…
20 perc szenvedés után
végre megérkeztünk a megállóhoz, ahol leszállok.
Szinte lemenekülök a
buszról a friss levegőre.
Ahogy a busz elhajt
mellettem még látom, hogy Mr. Szappanhoznemnyúlok leül egy szabad helyre egy
kb. velem egy idős srác mellé. Magamban elmormolok egy „Kitartás, haver!”-t,
majd elindulok. Nem lakom messze innen, csak a parkon kell átvágnom és már
otthon is vagyok.
A fákon sárgás bordós
levelek csüngtek, le se lehetett volna tagadni az őszt. Ezeknek a látványa
általában csekély megnyugvással töltött el, de ezúttal ez sem képes lazítani a
csomón a gyomromban.
Akár a lelkem az
időjárás is elég viharos. Az egyre erősödő szél belekap a levelekbe és átrepíti
őket a parkon, az égen pedig sötét felhők gyülekeznek.
Ennek ellenére annyira
lassan megyek, amennyire csak tudok.
Nem akartam egyhamar
hazaérni, de a házunk közelsége hamar keresztül húzta a számításaimat.
Bármilyen lassan próbáltam menni, rövidesen otthon is voltam.
Beléptem a kapun, majd fellépkedtem
az ajtóhoz vezető három lépcsőfokon, de az ajtón már nem volt bátorságom
belépni.
Ma valószínűleg minden megváltozik…
Egy jó ideje az ajtóban
állhattam már, amikor egy bizonyos hangra lettem figyelmes. Azonnal felismertem
a zümmögést.
Darázs. Cikázott át az
agyamon a felismerés. Ijedten ugrottam el az ajtóból. Igen, lehet nevetségesnek
tartani, de akkor is félek a darazsaktól!
-Nem igaz, még mindig?
-szólalt meg egy hang a hátam mögül. A következő pillanatban már előttem állt
és az oldaltáskájával a falnak csapta a darazsat. -Hogy félhet Amelia HARMON
egy egyszerű darázstól? -kérdezte, miközben elemelte a táskáját a faltól, ezzel
láthatóvá téve a falon szétkenődött darazsat. Kicsit sajnáltam...
-Neked is szia,
Jackson! -mondtam mit sem törődve az előző megjegyzésével.
-A kiképzés majd segít
-mosolygott rám. Ja, ha egyáltalán megcsinálom... -Egyébként menjünk be, a
szüleid már biztos nagyon várnak. -Óóó...
Az holtbiztos.
Mikor beléptünk a
szüleim azonnal lecsaptak ránk. Köszöntünk egymásnak, majd feltoloncoltak
készülődni. Úton a szobámba még hallottam, ahogy anya sütivel traktálja
Jacksont, apa pedig a kiképzéséről kérdezgeti. Arról a kiképzésről, amit én is
nem sokára elkezdek…
Igaz, ami igaz a
szüleim kedvelik Jacksont, gyerekkori barátok vagyunk, szóval a szüleim már jól
ismerték és nem rejtették véka alá, hogy szeretnének összeboronálni vele.
Lepakolok, felveszem az
előre kikészített elegáns ruhámat és az emelttalpú cipőmet, újra fésülöm a
hajam és gyakorlatilag kész is vagyok… Nem vagyok az az órákig készülődő típus...
szóval anyámék valószínűleg valami bizalmasról szeretnének beszélni Jacksonnal…
hat szem közt.
Amióta elkezdte a
kiképzést sokat változott... Külsőleg (két hónapja, mikor találkoztunk alig
ismertem rá… persze előtte egy évig nem is láttam) és belsőleg is.
A tükör elé álltam és
végig néztem magamon, a szemem megakadt a nyakláncomon. Még a szüleimtől
kaptam, már generációk óta öröklődik a családban. A történetét már kívülről
fújom. Nagyjából annyi, hogy az ükapám, aki mellesleg az első vadászok közé
tartozott csináltatta egy vámpír szemfogából, amit maga húzott ki.
Igen... a nap
legnagyobb részében egy szemfog lóg a nyakamban...
A Harmon család szent
kincsként őrzi és, mivel én ennek a neves vadász családnak vagyok a
leszármazottja, ezért kötelezően ajánlott, hogy viseljem.
Vajon én is megváltozom
majd, ha elkezdem a kiképzést? Képes leszek rá?
Muszáj lesz. Nem épp
előnyös, ha szimpatizálsz azokkal a lényekkel, akiket halom számra kéne irtanod.
Bizony a neves Harmon
család lánya nemcsak hogy nem gyűlöli, még szimpatizál is a démonokkal és a vámpírokkal.
Kell lennie egy
normális megoldásnak! - erősen megmarkoltam a szemfogat.
Ma van a 16.
születésnapom, a nap, amikor fel kell esküdnöm a vadászlétre, hogy elkezdhessem
a kiképzést. Elméletileg nem lenne muszáj felesküdnöm…, de a gyakorlatilag ez
már nem olyan egyszerű.
A miénk az egyik
legnevesebb vadász család, szóval, ha nem viszem tovább a vonalat szégyent
hozok a családom nevére és a szüleimre…
Egyszer felvetettem
témának a szüleim előtt, hogy mi lenne, ha esetleg…, véletlenül nem válnék vadásszá.
„-Honnan jött ez így
hirtelen? –kérdezte az apám.
-Csak úgy beugrott…
-Ne gondolkodj
ilyeneken, kitűnő vadász lesz belőled!
-A véredben van –fűzte
hozzá az anyám.
-De mégis mi lenne, ha…
-Más örülne, ha egy
ilyen nagy múltú vadász családba születne bele. Erről nem nyitok vitát! –emelte
meg a hangját az apám.
-Biztosan Amelia sem
akart, édes. Csak egy hirtelen gondolat volt, igaz kicsim? –mosolygott rám az
anyám.
-Persze… -őszintétlen
mosollyal viszonoztam a mosolyát.”
Megrázom a fejem és
visszatérek a jelenbe. Túlesek rajta és kész!
Még utoljára végig
nézek magamon és, amikor megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben a ruhám alá csúsztatom a nyakláncot és elindulok
lefelé. Mikor leérek a szüleim azonnal dicsérni kezdenek.
Persze, anyám még hozzá
tette, hogy tehettem volna fel egy kis sminket és kezdhettem volna valamit a
hajammal…, de a végére odabiggyesztette, hogy ettől függetlenül szép vagyok.
Igaza van, de egy: nem
tudom, hogy kell sminkelni, kettő: jó ez így, amúgy is kicsit fiúsabb a
stílusom.
Eddig is feltűnt, hogy
kivannak öltözve, de csak most tudtam jobban szemügyre venni a szüleimet.
Édesanyám egy hosszú rózsaszín ruhában díszelgett, amely kiemelte ragyogó lila
szemeit, a ruhához hozzá illő nyakláncot és fülbevalót választott, világosbarna
haja pedig fél kontyban lógott a vállára. Apám… Nos, ő egy új zakóban
feszített… Mindig elegánsan öltözködik, szóval valami „apásan alkalmi” után
kutakodtam az öltözékében… Bingó! Anya ruhájához illő rózsaszín nyakkendőt
viselt. Még Jack is kiöltözött, apához hasonlóan ő is zakót viselt, de az ő
nyakkendője fekete volt.
Felmerülhet bennetek a
kérdés, hogy minek ez a sok cicoma egy nyamvadt eskü letételéhez… A válasz
pedig az, hogy erre mind nélkülözhetetlenül nagy szükség van, mivel hogy nézne
már az ki, hogyha pont mi, a Harmon család ne fújnánk fel ezt az alkalmat. Nem
csak, hogy kiöltözünk, még a családot is összehívjuk másod unokatestvérestül-
tanácsostul-mindenestül, hogy a szerencsétlen kis Ameliara még nagyobb nyomás
nehezedjen, ha eddig nem lett volna elég.
-Indulhatunk? –kérdezte
az apám. Bólintással feleltem és elindultunk az autóhoz.
Nem kellet sokat
utaznunk, igazából teljesen felesleges volt kocsival menni. A parkoló már dugig
volt autókkal, valószínűleg már mindenki bent ült és ránk vártak. Ja, mert az
egész hely ki van egyébként bérelve. A család persze még elfért volna kisebb
helyen is, de van az a rengeteg fontos ismerős, akinek feltétlenül ott kell
lennie…
Beérve teljesen
lesápadok a sok embertől. Nincs azaz Isten, hogy én…
Jack hirtelen megfogja
a kezemet.
-Nem baj, ha elrabolom
Amyt, amíg nincs rá szükség? –kérdezi.
-Menjetek nyugodtan,
majd szólunk –feleli az anyám.
Míg Jack elráncigál a
szüleim mellől igyekszem jobban szemügyre venni a helyet.
Ahogy vártam baromi
puccos. A hatalmas teremben két hosszú, vörös színű abrosszal lefedett asztalnál
foglaltak helyet a vendégek. A székek is díszesek és párnázottak voltak,
vörös-arany színben. A terem közepén egy díszes,
aranyszínű csillár lógott a plafonról. A falak halvány sárgák voltak rajta
különböző aranykeretbe foglalt festményekkel. A hatalmas ablakokon vörös
függönyök voltak aranyszínű zsinórral a szélükhöz rögzítve. Az egyik ilyen
ablak felé ráncigált éppen Jackson. Mikor odaértünk elengedte a kezem és
szembefordult velem.
-Tudom, hogy stresszes,
de semmiképpen se felejts el lélegezni!
-Komolyan kinézed
belőlem, hogy elfelejtem? –vontam fel a szemöldökömet.
-Nem, mert mielőtt
elfelejthetnéd, elájulsz.
-Haha… Nagyon vicces -a
szememet forgatom.
-De komolyan falfehér
vagy, nyugi! Ne hagyd, hogy a lámpalázad elszúrja ezt a napot. –kérdőn
pillantottam rá- Én régen alig vártam. Hidd el, túl leszel ezen a csicsás
cuccon és minden remek lesz –a végén bíztatóan rám mosolygott. Mielőtt bármit
mondhattam volna anyám odajött hozzánk és közölte, hogy idő van. Nagyot
nyeltem.
Egy örökké valósággal
később kiértem a fekete öltönyös alak mellé. Az asztalok között elsétálni
körül-belül olyan volt, mint, amikor a mennyasszony a templom padsorai között a
pap felé tart. Akárcsak egy mennyasszonyt, engem is mindenki megbámult. Bár egy
mennyasszonnyal ellentétben nekem nem ez „életem legboldogabb napja”.
-Barátaim! –kezd
beszélni- Azért gyűltünk ma itt össze –, hogy Isten színe előtt összeadjuk… De
most komolyan, ha nem érezném úgy, hogy mindjárt itt esek össze, még fel is
nevetnék. -, hogy meghallgassuk Amelia Harmon fogadalom tételét. Amelia!
–fordul felém. –Fogadod-e, hogy a vadászok nemes hivatását űzve, a Harmon nevet
büszkén viselve éled tovább az életed? Fogadod-e, hogy az ártatlanok védelmében
kiiktatod az olyan alantas teremtményeket, mint a vámpírok, azok a vérszívó
szörnyetegek, akik az embereken élősködve tengetik szánalmas életüket és a
démonok, azok az alávaló ember bőrbe bújt szörnyetegek, akik gyalázatos
képességeikkel a bűnbe csábítják és átverik az embereket? Ha igen mondd én
Amelia Harmon és ismételd utánam.
-Én Amelia Harmon –jól
van csak így tovább…
-Fogadom, hogy a vadászok
nemes hivatását űzve, a Harmon nevet büszkén viselve élem tovább az életem.
- Fogadom, hogy a vadászok nemes hivatását űzve, a Harmon nevet büszkén
viselve élem tovább az életem –mondom kicsit hadarva.
-Fogadom, hogy az ártatlanok védelmében kiiktatom az olyan alantas teremtményeket…
-Fogadom, hogy az
ártatlanok védelmében kiiktatom az olyan alantas teremtményeket
-, mint a korábban
elhangzott szörnyetegek, a vámpírok és a démonok.
Mikor kinyitom a számat
egy hang sem jön ki rajta. Eszembe jutnak olyanok, akikkel eddig találkoztam,
vagy láttam; labdázó gyerekek, eladók a kisboltból, vagy a ma délutáni srác a
buszról (, aki mellé leült Mr.Szappanhoznemnyúlok…) Mind vámpírok vagy démonok.
Képtelen vagyok rá… Nem
megy! Elfog az undor, ha csak arra gondolok is, hogy mindet szemrebbenés nélkül
meg kéne ölnöm.
Szétnézek az
asztalokon, mindenki várakozóan néz rám, mikor kiszúrom őt, látom, hogy Jack
valamit tátog nekem. Talán azt, hogy „Gyerünk!”, de nem vagyok szájról olvasó,
nem tudom.
Visszatekintek a
mellettem álló férfira, aki elég türelmetlennek tűnik, körül-belül fél perce
várhat a válaszomra. Enyhén megrázom a fejem és elindulok az ajtó felé, a lépteim
visszhangoznak a padlón, pár pillanattal később az emberek sutyorogni kezdenek.
Már nyúlnék a
kilincsért, mikor apám utánam kiállt.
-Amelia! –a kezem egy
pillanatra megáll, de végül csak halkan annyit mondok „Sajnálom…”, majd
kinyitom az ajtót és futva neki vágok a hazaútnak.
